2. fejezet - Small trial

A fejem majd széthasadt, de megvártam míg hazaérünk. A kocsiból egyenesen a szobám felé vettem az irányt. Izgatott voltam, azt hiszem rossz értelemben. A szédülés kerülgetett, leültem az ágyra majd lassan kinyitottam a sárga mappát és olvasni kezdtem a láthatóan fénymásolt lapokat.
Gyorsan átfutottam és ledöbbentem. Furcsa, hogy eddig szinte semmit sem tudtam az ügyről. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy a sorokat bámultam és nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Röviden ez állt benne: A 17 éves Sophie Williams testére két 14 éves lány bukkant, Joanie Seavers, a volt legjobb barátnőm, és Kellie Wilmer, tehát én. Megkéselték. Nem elég, hogy megkéselték, a saját apja késelte meg, méghozzá azért, mert megelégelte, hogy az molesztálja. A test 2 napja hevert ott, a késelés helyszínén, a férfi a gyilkosság elkövetése után öngyilkos lett. Kicsit megkönnyebbültem, de a sírást nem tudtam abbahagyni. Sajnáltam Sophie-t. 17 évet élt csupán, és ezt a pár évet is kínok között élte. Ahogy az emlékek megrohamoztak, belül furcsa ürességet éreztem, de ez nem volt újdonság. Lefeküdtem az ágyra és a párnámba temettem az arcom. Próbáltam lenyugodni, de csak egyre jobban ziháltam. Azután már nem törődtem semmivel, addig sírtam, míg könnyeim teljesen el nem fogytak. Nagyjából egy órába telt, de végül jobban éreztem magam, végül a fejfájásom is elmúlt.
Kicsivel később anya nyitott be. Nem szólt semmit, csak megölelt, majd leült az ágyra és bámult maga elé. Jól esett, hogy legalább ő itt van nekem, ahogy mindig is. Szörnyen jó hozzám, még ha nem is mindig érdemlem meg. Egyedül nevelt egész életemben, miután az apám lelépett. Sosem ismertem és sosem beszélünk erről. Elvagyunk mi ketten, erős túlzással. Muszáj lesz viszonoznom, szóval, ha más nem is, akkor majd ez motivál a terveimben. Azt terveztem, hogy talpra állok, mindent megteszek azért, hogy anya ismét lássa, hogy az ő lánya bizony boldog.

- Szeretlek - mondtam neki. Még sosem jött ilyen könnyen a nyelvemre ez a szó.

- Én is szeretlek kicsim - mondta, majd megsimogatta az arcomat. Láttam rajta, hogy aggódik.

- Minden rendben. - mosolyogtam kicsit erőltetetten. - Elolvasod? - mutattam a papírok felé. Elvette, majd gyorsan átfutotta. Láttam, hogy őt is hasonlóan érte a dolog, bár nem látta Sophiet, velem ellentétben.

- Annyira sajnálom - mondta őszintén. - De azért jobban érzed magad?

- Igen, azt hiszem. - tényleg jobb volt.

- Rendben. Nem vagy éhes?

- Most nincs sok étvágyam. - bólintott, majd magamra hagyott.

Fogalmam sincs, hogy mi vett rá erre, egyáltalán hogy jutott eszembe, de 1 órával később már a parkban ültem. Nem értettem, mit keresek ott, de talán jól esett emberek közé menni. Egy padon ültem egyedül, mindenhol gyerekek játszottak, fiatalok sétáltak és beszélgettek, néhány futó is akadt ebben a meleg nyári időben. Csak ültem és nem tudtam, miért nem vagyok én erre képes. Kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam, és egyszer csak észrevettem egy ismerős arcot. Kellan volt az, a kutyáját, Oscart sétáltatta. Egyedül volt. Átvillant az agyamon, hogy most azonnal felállok és hazamegyek, de az gyáva dolog lett volna tőlem. Így hát csak ültem tovább, és igyekeztem elkerülni a pillantását. Inkább az előttem lévő virágoskertet tanulmányoztam, ami úgy tűnt, a világ minden színét magába foglalta. Próbáltam a virágokra koncentrálni, bár a legkevésbé sem érdekeltek. Akaratom ellenére felpillantottam, Kellan felém tartott, egyszerűen kétségbe estem. Na ne! Most már nincs menekvés, nem tehetek úgy, mintha nem vettem volna észre. Oké, nyugi, túl leszünk rajta! Jézusom, mindjárt itt van! Egyszer csak egy gyönyörű golden retriverrel találtam szemben magam. Mire észbe kaptam már a nyakamban volt és az arcomat nyalogatta, amin elnevettem magam.

- Oscar, mit művelsz? - szedte le rólam Kellan. - Ne haragudj Kellie, mostanában elég neveletlen.

- Nem, nincs semmi baj. Te is hiányoztál, pajti! - mondtam csendben és megsimogattam Oscar fejét. Mindig is imádtam ezt a kutyát, de a Kellannal való szakításunk óta még egy simogatást sem kapott tőlem.

- Te hogy-hogy itt? - kérdezi meglepve Kellan. Sármos arca meglepettségről árulkodott.

- Hát, én csak...tudod, itt lógok. - Itt lógok? Ki mond ilyet? Jézusom...

- Hm. Értem. - mosolygott, amitől még helyesebbnek tűnt. Igaz, hogy gyűlölöm azért, amit tett, de attól még jó pasinak tartom. Szürke pólóján átütöttek a kockái, amik még inkább megerősítették gondolataimat.

- És mi újság veled mostanság? Ezer éve nem láttalak! - Ez fura, ugyanis mellettünk laksz. Nem adtam hangot valódi gondolataimnak.

- Minden rendben. - mondtam kényszeredetten, majd hozzátettem egy hamis mosolyt.

- Ha esetleg lenne kedved együtt lógni, tudod hol találsz. - a mostani barátnődet is meg szeretnéd csalni? Csak bólintottam.

- Akkor szia! - azzal elment. Hát ez kissé kínos volt. De örülök, hogy túl vagyok ezen, nem is ment olyan rosszul. Ezzel ösztönöztem magam hazafele menet, lehet, hogy máskor is kinézek. Anya nagyon büszke volt rám, amiért egyedül elmentem itthonról. Csak most vettem észre, hogy ez olyan, mintha újra 10 éves lennék, akit először enged el az anyukája egyedül boltba. Na mindegy, valahol el kell kezdeni. Estefele anya szólt, hogy Oscar épp most ássa fel az egész kertünket.

- Csinálj vele valamit! - kérlelt anyám.

- De miért én? - kérdeztem miközben a lépcsőn vágtattam lefelé.

- Téged szeret.

Ahogy kinyitottam az ajtót Oscar megrohamozott, feljött a teraszra és rám ugrott, amitől kis híján hátra estem. A fehér pólóm tele lett sáros kutyatappancsokkal.

- Nyugi, pajti! Mássz le rólam! - löktem le magamról, mire a kezemet kezdte nyalogatni. Nagyon izgatottnak tűnt. - Oscar! - kiabáltam rá, mire szófogadóan leült és eszeveszett tempóban csóválta a farkát. Meghallottam, ahogy csapódik egy ajtó, és Kellant láttam kisétálni a szomszéd házból. Ahogy meglátott odafutott.

- Jézusom, Kellie, szörnyen sajnálom! Nem tudom mi ütött ebbe a kutyába. - mentegetőzött, miközben a földkupacokat és mélyedéseket bámulta. Megállt előttünk, Oscar hátra fordult.

- Nincs semmi baj, úgy is unatkoztam. Most legalább felújíthatom a kertet. - mondtam és bár magamban igen ironikusnak képzeltem ezeket a mondatokat, mikor kimondtam viszonylag őszintének és kedvesnek tűntek. Tudok valamit...

- Oscar, nem szabad! Rossz kutya! - mondta, majd bocsánatkérően rám pillantott. - Tényleg sajnálom. - mondta és láttam rajta, hogy habozik. - Nem lenne...nem lenne kedved átjönni egy limonádéra? - már kezdtem volna visszakozni, mire hozzátette - Ki szeretnélek engesztelni. - mintha egy rossz pornóból szedte volna ezt a dumát.

- Kösz, de nem szükséges! - mondtam mosolyogva, azt hiszem meglepődött. Nem sokan utasítják vissza Mr Tökéletest, de én valahogy képes vagyok rá egy megcsalás után.

- Oh, oké. Akkor szia! - mondta, majd elindult Oscarral.
Mi a fene ütött belé? Barátnője van és csak úgy lányokat hív át "limonádézni"? Mégis mit gondolt? Hogy elfelejtettem azt, amit velem tett? A hűtlenség gondolatától újra azt éreztem, hogy gyűlölöm. Nem mintha annyira sajnálnám azt az agyonszolizott libát, aki a barátnőjének hívhatja magát. Biztos vagyok benne, hogy ő sem az a megbízható típus ilyen téren. Az ilyen csajok nem érik be eggyel. Elalvás előtt még mindig ezen kattogtam és nem tudtam feldolgozni, hogy már megint felötlött benne a dolog. Aztán végül is rájöttem, hogy enyhén szólva túlreagáltam a dolgot, és nem kéne ennyit kattognom rajta. Lehet, hogy tényleg szorult belé egy kis jószívűség és a limonádézás csak egyszerű limonádézást takar. Valahogy félálomban kipattant az agyamból, hogy holnap átmegyek és kiderítem, de ez a gondolat reggelre nevetségessé vált. Újra az az otthon ülő lány voltam, aki sosem mozdul ki, és a barátkozás számára csaknem ismeretlen fogalom.