Helló guys! Ma összeraktam a 4. fejezetet, most megszállt az ihlet, szóval szerintem kezd beindulni a sztori. Remélem tetszeni fog és kapok pár hozzászólást! Ja igen, sajnos nem tudom kirakni a vélemény sávot, már mindent megpróbáltam. Ha valaki tudja mi lehet a gond, kérem segítsen! Nagyon megköszönném! Jó olvasást! :)
 |
| Hadd mutassam be Zacket! |
- Halló? - kérdezte Zack már másodjára a telefonban. Kezem szorosan fogta a mobilt, tenyerem izzadt és még nem fogtam fel teljesen mit csinálok.
- Öhm... - kis hatásszünet után normális hang is kijött a torkomon. - Szia Zack! - mondtam halkan.
- KELLIE? - üvöltötte az én csendes köszönésem ellenére - tényleg te vagy?
- Ööö, igen, én. - elmondhatatlanul jó érzés volt hallani a hangját.
- Jézusom, mi van veled? Hogy vagy? Minden oké?
- Igen, persze, én csak - csak nem tudom mit csinálok -, szóval, hiányzol - mondtam ki kerek perec és nem ismertem magamra.
- Te is hiányzol Kellie, mindannyiunknak.
- Tényleg?
- Hát persze! Ne hülyéskedj! Minden más, mióta nem vagy velünk. - hangjában szomorúságot fedeztem fel. Én is szomorú voltam.
- Öö, figyelj! Bocs, hogy ilyenkor zavarlak, tudom késő van, de nem lenne kedved... - most komolyan ezt csinálom??? - mondjuk...mondjuk átjönni?
- De! Máris ott vagyok. - hallhatóan meglepődött.
- Oké! - megkönnyebbülés futott át rajtam. Kinyomta, mire újra kétségbe estem. Mi a franc volt ez? Még pár percet töprengtem, és rájöttem, hogy most büszkének kellene lennem magamra. Büszke is voltam, ez nagy lépés, de talán túl nagy. Majd kiderül. Rájöttem, hogy pizsiben vagyok, így hát felöltöztem és hoztam egy kis nasit a szobámba. Nem sokkal később csöngettek, anya már aludt, lerohantam a lépcsőn és ajtót nyitottam, nem ért váratlan meglepetés, Zack állt ott és vigyorgott egy másodperc sem kellett, én már a nyakában voltam. Nagyon szorosan öleltük egymást. Kezdem érezni, hogy a könnyeim lecsorognak, de gyorsan letöröltem őket, Zack viszont észrevette.
- Menjünk fel. - mondtam. Nagyon izgatott voltam.
- Kel, hogy lehet az, hogy csak most hívtál fel? - kérdezte, mikor már a szobámban voltunk. Nem tudtam mit válaszoljak. Egy percig csak bámultam magam elé, a mentséget keresve. De erre nincs mentség. Elhagytam a barátaimat.
- Én, nem tudom. Próbáltam megküzdeni a dologgal és ez nehezen ment Joanie közelében. Mindig eszembe jutott az arca, mikor megtaláltuk az a lányt és egyszerűen elfogott a sírógörcs. - Zack megértően bólogatott, majd magához ölelt.
- Minden rendben lesz. - hihetetlen volt, de megnyugodtam. Teljesen jól éreztem magam.
- Köszönöm.
- Barátok vagyunk nem? - mosolygott, miután elengedtük egymást. Mosolyogva bólintottam.
- Oké, elég a drámából. Mi történt, amíg "távol voltam"? - kérdeztem kíváncsian.
- Gretchen összejött Bruno-val. - értetlenül néztem. - Ne mondd, hogy nem emlékszel Brunora. - mondta vigyorogva. - megráztam a fejem.
- Ismerem?
- Persze, hogy ismered! És, ha azt mondom, Dupla Bé? - nevette el magát.
- NEEEE! Beszari Bruno? Ilyen nincs! - én is nevetésben törtem ki. Brunot úgy nagyjából 12 éves korunkban neveztük el Beszari Brunonak, avagy Dupla Bé-nek. Gretchen redezett egy szülinapi bulit, amire ő is megvolt hívva, a lényeg, hogy sikerült beleülnie a csokitortába, amitől a nadrágja, hát igen, hogy csokis lett. Ráadásul Gretchen majd meg őrült, hogy tönkretette a tortát, szóval ráragasztotta ezt a nevet. Szegénykét vagy 1 évig mindenki így hívta az évfolyamon. Így visszatekintve tipikus kölkök voltunk, gyerekesek.
- Nem hiszem el, hogy összejöttek. És mióta tart? - kérdeztem álmélkodva.
- Asszem úgy 2 hónapja, de nem tartom annyira számon, mint Gretchen.
Még vagy 2 órán keresztül beszélgettünk, ez a 2 óra olyan volt, mintha minden rendben lenne velem. Mesélt az ő volt barátnőiről, mert több is volt neki. És elmondta, hogy Joanie kibe szerelmes, de szerinte a srácnak nem jön be. Mennyi szerelmi ügy. Szerinte nekem is egy pasi kellene, aki helyre rak. Miután hazament szörnyen boldog voltam, nem azért, mert elment, hanem mert itt volt.
Másnap reggel a ház üres volt, a reggelim az asztalon kikészítve A nappaliban megláttam, hogy villog a rögzítő, meghallgattam az üzenetet, anya hagyta.
Szia Kicsim! Ne haragudj, el kellett mennem, egy cég Milánóban megkért, hogy tervezzek nekik, meglátjuk mi lesz. Holnap este már otthon is leszek, reményeim szerint, de azért hagytam egy kis pénzt az asztalon. Vigyázz magadra!
Milánó? Az nem a divat fővárosa vagy ilyesmi? Igen, még nem mondtam, de anyám divattervező. Még nem túl híres, de szerintem ez a milánói felkérés jelent valamit. Minden esetre sok sikert neki! Talán később fel kellene hívnom.
Miután megreggeliztem ráeszméltem, hogy ma június 30-a van. Ami azt jelenti, hogy holnap elseje. Fantasztikus matekos vagyok, komolyan. A lényeg, hogy anya holnap ünnepli a 40. születésnapját. Egészen eddig eszembe sem jutott, és nincs sok pénzem. Kivéve amit ő hagyott, de csak nem veszek neki a saját pénzéből ajándékot, meg különben is, sokkal nagyobb az értéke egy saját kézzel készített meglepinek. Szóval törnöm kell a fejem.
Pár óra múlva beugrott, hogy meg kellene csinálni a kertet, mert amióta Oscar, Kellan kutyája meglátogatta, azóta elég ramatyul néz ki. Ezzel annyi a baj, hogy ki kell mozdulnom és virágokat kell vennem. Nem biztos, hogy menni fog. Kellie! Hahó, édesanyád szülinapja! De annyira nehéz! Istenem, magammal vitázom. Aztán eszembe jutott, hogy süthetnék neki. Régen, mikor kicsi voltam mindig tanítgatott sütni. Igen, ez jó lesz. Még boltba sem kell mennem. Elindultam a konyha felé, örültem, hogy ez eszembe jutott. Elővettem egy szakácskönyvet, de kihullott belőle egy lap. Elolvastam. Emlékeztem erre a receptre. Egyszer megcsináltuk a nagyinak szülinapjára. Te jó ég, milyen rég voltam a nagyinál! Átolvastam a csokis-mandulás torta receptjét, és úgy tűnt minden van itthon. De csak úgy tűnt. Már belekezdtem a sütésbe, mikor rájöttem, hogy nincs itthon sütőpor. Pedig az elég fontos. Nem tudtam mit csináljak. Nem fogom emiatt félbehagyni, főleg, hogy más ötletem nincs. És akkor kitaláltam, hogy átmegyek a szomszédhoz. Persze nem Kellanékhoz, még csak az kéne.
Elindultam és bekopogtam, de semmi. Ne már! Ez komoly?! Át kell mennem Kellanhoz. Kérlek ne legyen otthon! Ezt mondogattam, míg az ajtóhoz értem, majd egy nagy levegővétel után bekopogtam.
Mit ad Isten, Kellan egy szál alsónadrágban, mint egy hulla kinyitja az ajtót.
- Ööö, szia, látom felébresztettelek. Ne haragudj! - nem bántam túlságosan. Viszont nem bírtam levenni a szemem a felsőtestéről. Szinte tökéletes. De nem ezért vagyok itt.
- Nem gond, mi újság? - kérdezte egy ásítás kíséretében. Nem volt túl udvarias.
- Hát, éppen sütök és nincs otthon sütőpor. Nem tudnál esetleg kölcsön adni?
- Mit sütsz? - most komolyan csevegni szeretnél? Ide a sütőport!
- Anya holnap tölti be a 40-et. Hoppá, vagyis a huszonötöt. Jó ég, ki fog nyírni! - Elnevette magát. Jól ismerem ezt a nevetést. - Szóval tortát sütök.
- Oké, őő, gyere be, mert kezdenek furcsán nézni a járókelők.
- Nem, inkább itt megvárlak.
- Kellie, befele! - megfogta a kezem és behúzott. -ami kicsit váratlanul ért.
- Mi az? - kérdezte értetlen arcom láttán.
- Ja, semmi, csak nem mindennap rángat be egy alsógatyás srác a házába.
- Rángat? Ez egy kicsit túlzás nem? - megint nevetett.
- Kapok sütőport? - sürgettem.
- Ja, igen máris.
1 percre rá a konyhából kiabált.
- Kellie, segítenél? - elindultam, a szekrényekbe matatott. Nehogy véletlen felöltözz...idióta szexisten. Nem hiszem el, hogy még vonzódom hozzá. Pontosabban a külseje vonz.
Odamentem és belenéztem a szekrénybe, amit épp átvizsgált. Egyből kiszúrtam a sütőport.
- Nem hiszem el, hogy nem látod, engedj! - megpróbáltam levenni, de nem értem fel odáig. Elég hülyén éreztem magam. Kellan összefont karral vigyorgott, úgy láttam nevetni készül. Megütöttem a vállát, mire elnevette magát.
- Oké, most már igazán levehetnéd! - kértem.
- Jól van, jól van. Tessék! - nyújtotta.
- Köszönöm. Akkor én megyek is.
- Oké. - kikísért és elköszöntünk.
Mikor elkezdtem volna a sütést csengettek. Féltem kinyitni az ajtót, de reménykedtem, hogy Zack az. Nagy meglepetésemre Kellan volt, immár felöltözve.
- Téged ruhában is lehet látni? - kérdeztem.
- Előfordul néha. - mosolygott.
- Mit keresel itt? - kicsit keményebben hangzott, mint ahogy azt elképzeltem, ami meglepte.
- Igazából csak segíteni szeretnék. Nem kell egyből letámadni!
- Bocs, segíteni? Mármint a sütésben?
- Ennyire hihetetlen? - Igen!
- Nem...akkor, gyere be! - mi a fene történik? Együtt sütünk?
Kiadtam neki a feladatokat és komolyan lelkesnek tűnt. Próbáltam minél kevesebbet beszélgetni, de ezt ő nem nagyon hagyta.
- Gyakran sütsz?
- Nem szoktam.
- Ahhoz képest elég ügyes vagy. - mondta, miközben a tésztát keverte. Bele öntöttem egy adag mandulát.
- Kösz. - hangom elég közömbös volt, biztos voltam benne, hogy ez zavarja, de annál jobb.
- Nem tűnsz túl lelkesnek. - felnéztem rá, csaknem egy fejjel magasabb volt, kék szemei ragyogtak. Kezdett kínossá válni a pillantás, úgyhogy inkább átvettem a keverést.
- Majd én.
- Én addig mit csináljak? - kérdezte.
- Semmit. - megállt mellettem és bámult. - Tudod mit? Inkább vajazd ki a tepsit.
- Igen is, hölgyem! Nem tudom, miért vagy ilyen mufurc.
- Szóval mufurc.
- És már megint...Kel, van valami baj? Talán baj, hogy átjöttem? Mert akkor szólj és elmegyek. - hangja komoly volt.
- Nem azzal van baj, hogy itt vagy.
- Akkor mi a baj?
- Nincs baj. Csak...fura. Nem tudom mióta vagyunk ennyire jóban.
- Kellie, tudom, hogy a dolgok köztünk nem éppen alakultak a legfényesebben, de azóta rengeteg idő telt el. Lehet, hogy közhelyesen hangzik, de megváltoztam.
- Értem. - egy percig némán csináltuk a dolgunkat, nem akartam vitatkozni. Megnéztem, hogy áll a tepsikenéssel.
- Hé, te meg mit csinálsz? - kérdeztem meglepődve. A keze tiszta vajas volt és elég ramatyul kente szét a tepsin. - Pedig azt hittem nem nagy feladat.
- Mi? Ez így miért nem jó? - kérdezett vissza. Felhúztam a szemöldököm mire nevetni kezdett. - Oké, elismerem, nem egy remekmű. - valamiért nem nevettem, de még mindig őt bámultam. Majd egy pillanat múlva a vajat az orromra kente. Megfogtam egy kisebb vajkupacot a tepsiről - amiből mellesleg volt még egy pár - és szétkentem az arcán. Egy pillanatra lefagytunk, majd szinte egyszerre nevetni kezdtünk és össze-vissza kentük egymást. Arra eszméltem fel, hogy az arcunk elég közel került egymáshoz, abbahagytuk a nevetést. Volt pár másodperc, amíg egy hang sem hagyta el a szánkat. Arca egyre közelebb került az enyémhez.
- Valóban megváltoztál? - kérdeztem, eltávolodott. - Ha jól tudom, barátnőd van.
- Sosem lesz olyan barátnőm, mint amilyen te voltál.
- Ezt csak magadnak köszönheted. - egy szalvétával megtöröltem az arcom. Odanyújtottam neki is egyet. - Azt hiszem, egyedül is boldogulok. - bólintott, majd miután megtörölte magát elindult és becsapta maga mögött az ajtót.
